A második képen diófánk egyik ága látható, melyre az előző tulajdonos szárítókötelet kötött. Mi már csak a kötél csonkját vettük észre, ami teljesen belevágott a fába ahogy az évről évre vastagodott.
Az első képen egy bodza törzse van belenőve a kerítésbe.
Mindkettő egy kicsit csodálatot kelt bennem a növények iránt, és el is képeszt az ilyen fokú alkalmazkodás.
Most eszembe jutott egy rég elfelejtett emlék: Nyaranta nagyszülőknél voltunk, akiknek minden évben voltak tyúkjaik. Sajnálatos módon minden unoka(4)szeretett volna egyet magáénak tudni, de a tyúkok túl egyformák voltak. Kitaláltuk, hogy meggyűrűzzük őket, s így mindenki megismeri a sajátját.
Késő ősz volt már, amikor nagyapám mesélte, milyen nehezen jött rá arra, miért sántít némelyik jószága. Mindenkinek saját fantáziájára bízom a fás képek után azt, hogy milyen is lehetett.
Mentségemre legyen mondva, hogy barátosnémtól hallottam én már olyat is(szintén gyerekkori!), hogy a már élettelen tyúkot a víz alá kell tenni a pincében, ha a kutyánk sajnálatos módon megszorongatta. A pince csak a sumákolás miatt fontos, hogy mentsük a kutyát. A tyúk meg ugye úgyis a szomszédé volt, de hátha jót tesz neki a kezelés...
Mondanom sem kell ugye, hogy mindketten szeretjük az állatokat!
